A székelyek története

A székelyek a középkor folyamán nemesi kiváltságokkal rendelkező magyar anyanyelvű népcsoport, amely a 13. századtól kezdve külön rendi nemzetet alkotott. Elsősorban az Erdély délkeleti részén található Székelyföldön laknak, de székelynek vallja magát a Brassótól Nagyszebenig húzódó, ún. Szászföld magyarajkú lakosságának nagy része is.

További csoportjaik a kivándorolt székelyek:

• bukovinai székelyek, akik az 1764-es „madéfalvi veszedelem” után menekültek Bukovinába, ahonnan a 19. és 20. században visszatelepítették őket Dévára, Délvidékre, majd Érdre és Tolna megyébe (lásd: dévai székelyek, dunántúli székelyek),
• Magyarország egyéb részein, Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában stb. élő székelyek.

A történelmi Magyarországon a középkor folyamán nem csak Erdélyben éltek a székelyek, hanem még a Dunáltúlon is, erről beszélnek a XII. századi oklevelek. Anonymus majd Kézai Simon krónikája megerősíti azt, hogy a székelyek a magyarok honfoglalása előtt már a Kárpát-medencében élnek.

A székelyek eredete

A székely nép eredete sok vitát kavar mind a tudósok, mind pedig maguk a székelyek között. Elterjedt elmélet szerint harcos törzsektől származnak, akiket a magyarok telepítettek a keleti határ őrzésére, megvédendő az országot a tatárok és egyéb, kelet felől fenyegető népek támadásától. A székelyek magukat magyarnak vallják. A különféle elméletek szkíta, hun, gepida, avar, bolgár és kabar eredetet vallanak. Vannak, akik azt állítják, hogy a székelyek mindig is magyarok voltak, a kulturális eltérések oka a hegyvidéki elszigeteltség.

Kristó Gyula a székelyeket a kazárok és magyarok szomszédségában lakó eszkil népcsoport utódainak tartotta, akik a magyarság segédnépeként a honfoglalás során érkeztek a Kárpát Medencébe.

A László Gyula neves történész és régészprofesszor által kidolgozott "kettős honfoglalás" elmélete szerint a magyarság két hullámban érkezett a Kárpát-medencébe. Az első hullám az úgynevezett késő avarok voltak (670 körül), a második hullám a 896-os honfoglalás. Ezen elmélet szerint a székelyek az első hullámmal érkeztek és telepedtek le Erdélyben.

Engel Pál László Gyula elméletére alapozva a székelyekben a honfoglaláskor már itt talált avar néptöredékek utódait látta.

Anonymus Gesta Hungaroruma szerint a székelyek a magyarok bejövetelekor már jelen voltak a Kárpát-medencében, és a mai Csongrád megye területén ugyanúgy behódoltak a magyaroknak, mint egyes bolgár vagy macedón törzsek.

Más nézet szerint a lehetséges elődök maguk a honfoglaló magyarok, akiknek ezen része a határok védelmére telepedett át Erdélybe, az ország keleti felére.

Jóval kevésbé elterjedt elmélet szerint a székelyek (illetve akár a honfoglaló magyarok is) török eredetűek. Kis számú kutató azt az elméletet vallja, hogy a székelyek a szkíták leszármazottai, akik a nyugat felé vonuló magyarokhoz csatlakoztak.

Az 1740. évi török nyelvű Tarih-i Üngürüsz (Magyar történet) a következőket írja: „444-ben az említett Attila király a nemcse tartományokat dúlta fel, de közben Szikamberija nevű városban százhuszonnégy éves korában [!], királyságának negyvennegyedik évében a sors kifárasztotta és meghalt. Két fia, Csaba és Aladár között a királyság öröklése miatt viszály támadt, és a madzsar nép két pártra szakadt. A két királyfi pártja között végül is harcra került a sor. Olyan csata kezdődött, amilyent eddig senki sem látott, és egymást úgy lekaszabolták, hogy azt elmondani sem lehet. A madzsar nép többsége elpusztult. Csaba királyfi seregéből az öldöklés után mintegy tizenötezer madzsar maradt, akik elhagyták Madzsarisztánt, és visszatértek ősi hazájukba, a Nagy Sztyeppre [Dest-i Kebir]. Aladár királyfi pedig a csatában elesett, seregének maradványai, az öldöklés után mintegy háromezer madzsar, Erdel országának egy részébe húzódott, és letelepedett. Azután a madzsar nevüket is megváltoztatták, és a szekel nevet vették fel. Mindmostanáig az erdeli madzsarokat szekeleknek nevezik.”

Történelmi előjogaik

A székelyek hadkötelezettségük okán voltak nemesi joggal felruházva. Adózni csak akkor voltak kötelesek, ha trónra lépett a király, ha megházasodott, illetve ha fia született (ököradó). Ha a király keletre vezetett hadat, akkor minden második katonakorú székely volt köteles hadba vonulni, ha nyugatra akkor csak minden tizedik. Társadalmi tagolódásuk hármas volt: gyalogok, lófők és előkelők (primor). Amint a nevekből is látszik, főleg a hadba vonulásuk mikéntje határozta meg státusukat.

A 1437-es „Három nemzet szövetségét” (Unio trium nationum) az erdélyi magyar nemesség, a székelység és a szászok között kötötték.

A kiváltságok elvesztése

A madéfalvi vérengzés helyszínén emelt emlékmű felirata. A „SICULICIDIUM” szó jelentése „székelyöldöklés”. Ha a szó betűit – azokat római számnak tekintve – összeadjuk, 1764-et, a vérengzés évszámát kapjuk (kronogramm).

Kiváltságaikat a 16. századig tudták érintetlenül megőrizni. Az ekkor létrejövő Erdélyi Fejedelemség uralkodói egyre inkább próbálták megnyírbálni ezeket. Elsőként János Zsigmond fejedelemmel kerültek összetűzésbe, emiatt tört ki az 1562-es székely felkelés. A felkelés következményeként az uralkodó addig példátlan módon két várat (csúfnevükön Székelytámadt és Székelybánja) emelt Székelyföld területén, ezzel próbálván fékentartani a székelyeket. Az erdélyi fejedelmek közül még a Báthoryak próbálkoztak az ősi jogok csorbításával. Ennek következménye volt, hogy Vitéz Mihály havasalföldi román vajda 1599-es támadásakor a székelység a román vajda mellé állt.

Idővel egyre több székely kötötte le magát jobbágysorba, talán a kedvezőbb életmód miatt. Bethlen Gábor már olyan törvényt hozott, amely komoly feltételekhez kötötte a jobbágysorba való átlépést. 1691-ben a Diploma Leopoldinum még elismerte a székelyek adómentességét, de az 1754-1769 közötti sorozatos adóreformok következtében ezt is elvesztették. Amikor Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott (1764): a császári katonaság lemészárolt többszáz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után többen átmenekültek a keleti határon Moldvába. Amikor a monarchia megszerezte Bukovinát, akkor Hadik András huszárezredes összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyeket és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység. (Egy részük a 19. század végén költözött vissza a történelmi Magyarország területére, maradékukat 1940-ben telepítették át a Délvidékre, majd onnan a Völgységbe, Tolna-megyébe, a kitelepített svábok helyére.)

19-20. század

Az 1848-49-es szabadságharcban Bem erdélyi hadseregének nagy részét székelyek alkották. Az önvédelmi harc megkezdését 1848. október 16-án az agyagfalvi gyűlésen mondták ki, ahol Berzenczey László székelyföldi kormánybiztos hívására hatvanezer székely jelent meg. A gyűlésen kinyilvánították, hogy a székelyek hajlandóak fegyvert fogni „magyar véreik védelmére”. A szabadságharc magyar seregeibe számarányához képest, messze a székelység adta a legtöbb honvédet. Az erdélyi császári főhadparancsnok, Puchner Antal azonban támadást indított a Székelyföld ellen és rövidesen a székely haderő Háromszékre szorult vissza. A háromszéki harcokban tűnt fel Gábor Áron az addig ismeretlen székely ezermester, aki az ágyúgyártás megszervezésével jelentősen hozzájárult a székelyek hadi sikereihez. Meg kell említeni még Bodor Péter nevét is (akit főleg a zenélő kút alkotójaként ismerünk), aki Kolozsváron gyutacsgyárat alapított, és a Bem apó előtt tartott egyik haditechnikai bemutató során vesztette életét.

A székelység a kiegyezést követő közigazgatási felosztással betagolódott a modern magyar társadalomba.

Az 1920-as Trianoni békeszerződés Erdélyt Romániának adta. Az 1940-1944 közötti időszakot (Bécsi döntés) leszámítva a székelyek azóta Románia állampolgárai, de sikerült megőrizniük magyar identitásukat.

Lélekszám

Románia Hargita (Harghita), Kovászna (Covasna) és Maros (Mureş) megyéiben él a legtöbb székely:

A mai erdélyi magyarság 40%-át teszi ki a székely-magyarok csoportja.

A székely rovásírás

A magyar rovásírás egy, a magyarok által elsősorban 1000 előtt használt írásrendszer. Az elnevezés a ró igéből származik.

A rovásírás eredetére több elmélet látott napvilágot, a magyar tudományos közösség által leginkább támogatott változat szerint sémi gyökerekkel rendelkezik majd a szogdok és a türkök közvetítésével került a magyarokhoz. Az államalapítás után, Magyarország első keresztény királya, Szent István elrendelte a latin ábécé örökbefogadását. Akárhogy is, a rovásírás az ország, távoli, erdélyi részeiben használatban maradt a székelyek által a késő 1850-es évekig. Bizonyos tekintetben alkalmasabb a magyar nyelv fonémáinak lejegyzésére: a latinra épülő magyar írás kétjegyű és segédjeles betűi (például cs, gy, ly, sz, é, ő stb.) a rovásírásban egyetlen, önálló jegyként jelennek meg.

Történeti székelység

A X. század második felétől a székelyek a magyar állam nyugati–délnyugati és esetleg keleti határain teljesítettek határvédő szolgálatot. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint és Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepüvonalak közelében éltek székelyek: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva határszélen, Pozsony megye hegyentúli részén, Sasvár közelében, ill. Biharban, de talán Szabolcsban, Ugocsában és Aradban is. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 14. sz. végére elvesztették területi-népi különállásukat.

Baranyai székely ispánság (Váty központtal)

1252-ben Bertalan, pécsi püspök birtokai közt szerepel a Székely szőlő/Székelyek szőleje terület. A baranyai székely ispánság története viszont visszavihető a XI. századig, amikor az esperességek kialakultak. IV. Béla egy keltezetlen okleveléből tudjuk, hogy korábban a székelyek felszabadíttattak ispánjuk elnyomása alól, s így szabadokként, 100 fegyveressel tartoztak a király minden hadjáratában részt venni. A tatárjárás után a székelyek már nem tudták kiállítani a 100 fegyverest, így megszűnt a székely ispánság.

Pozsony vármegye

A Fejérhegység mindkét oldalán lakott székelység emlékét őrzi a Pozsony vármegye nyugati határszélén fekvő Székelyfalva (Sekule) helység neve is. "Boleráz község 1258-ban kelt határleírásában említve van a nagy erdő, „magna sylva”, a mai Fejérhegység. Az mondatik erről, hogy a székelyek felé esik, hol három határ ütközik össze: Bolerázé, Solymosé és a székelyeké."

A Vág mellékének pozsonymegyei részében is volt tekintélyes székely telep. Kitetszik ez IV. Béla év nélkül, 1235–1270 közt, kelt okleveléből, melyben a vágvidéki székelyeket, kik egykor saját ispánjuk által terheltetve, hozzá folyamodtak, s kiket ő azon kötelezettség mellett, hogy évenként 100 fegyverest tartozzanak neki és az országnak minden hadjárat alkalmával kiállítani, a sanyargatás alól felment és hű szolgálataik jutalmául abban a kegyben részesít, hogy ezentúl nem megszabott számban, hanem mint a nemesek, fejenként tartozzanak vele együtt táborozni. Ez a telep Vága község táján feküdt.

Sasvári székely ispánság (Moson)

1116-ból adatolható a székelyek itteni jelenléte. A környék etnikai viszonyai a XIV. század derekától megváltoztak, így 1327-től sasvári székely lövők beolvadtak a Morva menti új szláv telepesekbe.

Bihari (telegdi) székelyek

A bihari székelyek a 10. században a mai romániai Bihar megye és magyaroszági Hajdú-Bihar megye területén éltek. A "telegdi székely" nevet Bihar megyei Mezőtelegd községről kapták. Területük egészen a Hortobágyig nyúlott, aminek emlékét a Szeben megyei Hortobágy fennsík és folyó is őrzi. Benkő Loránd szerint 12. század elejétől a bihari székelyek erősítést kapnak a lecsendesedett délnyugati határvégekről, a baranyai székelyektől, az ekkor megjelenő kunok becsapásai miatt. Szerinte a vándorlás legvalószínűbb iránya Baranya > Bihar > Telegdiszék (ez utóbbi Bihar keleti része). A Királyhágón túlra, azaz Erdélybe való áttelepedésük ideje nem világos, viszont a helynevek azt mutatják, hogy – a többi székely nemhez hasonlóan – először a történeti Szászföldön telepedtek le, majd a szász telepesek megjelenése után kerültek át Udvarhelyszékre, Csíkszékre és Marosszékre.

• Székelytelek: Nagyváradtól délre, a Nyárér patak bal partján (1291–1294)
• Székelyhíd: Nagyváradtól északkeletre, az Ér bal partján (1278/1317/1323/1401: Zekulhyd))
• Székelyjó: forrásokban már csak possessioként szerepel (1461: poss. Zekelyo, 1672: Szekelyo). Nem világos, hogy ez a telegdi székelység kapcsán említett település azonos-e a mai románul Săcuieu-nak, magyarul Székelyjónak nevezett településsel, amely Kalotaszentkirály mellett, már a Királyhágón túl fekszik):
• Ebej: lakói 1217-ben a székelyszáz centurionátusba tartozó várnépek voltak (Bichorienses de centurionatu Sceculzaz)
• Mezőtelegd: a későbbi erdélyi székelyek csíki, marosi de főleg udvarhelyi csoportját a közös „telegdi” jelzővel illették, utalva eredeti településükre, központjukra, településre.

Szintén a székelyek bihari megtelepülését bizonyítja a névköltöztetés útján Erdélybe került földrajzi nevek csoportja is:

• Küsmöd: Benkő szerint Kösmöd eredetileg az a patak, amelyik Biharfélegyháza mellett a Berettyóba ömlik (1369: unum fluvium Kusmewd). Ez azonos a Kisküküllő bal oldali mellékvizének elnevezésével (Udvarhelyszéken) (1597: Kwsmöd wize). Ez utóbbi vízfolyás lehetett a névadója a pápai tizedlajstromban felbukkanó Küsmöd településnek (1332: Cusmend).
• Lok, Lokság: a bihari Telegdtől északkeletre, a Gyepes patak felső és középső részén fekvő terület elnevezése. A nyelvészek véleménye szerint ez a székely lok ’kis völgy, mélyedés’ (helyesebben "sík terület, vízmenti lapály" - legalábbis a mai székely nyelvjárásokban jelentésű közszóra vezethető vissza, amely helységnevekben és határnevekben főként Udvarhelyszéken és Csíkszéken fordul elő.

Forrás: Wikipedia